Műkaja

Agglegényéletem egyik sarkalatos pontja az abrak beszerzése. Révén nem vagyok nagy konyhatündér, nem is akarok az lenni, mert hát egy trú Metálos Újságíró nem főz és nem süt, csak ha nagyon muszáj. Viszont mostanában az van, hogy nagyon muszáj. A lehetőségeim meglehetősen korlátozottak, értsd van egy serpenyőm, egy nagyobb és egy kisebb lábasom. Szóval nem egy „Stáhl konyhája” na de nem adom fel, mert enni biza kell. Nem is akármit, mert hát mert egy trú Metálos Újságírónak bizony kényes a bele. Azonban a lehetőségek, és erőforrások korlátozott mivolta miatt, rászoktam a műkajára. Egyedüllakásom új jelszava, a „MIRELIT”! Mostanra nagymestere lettem a mirelit sült krumplinak, a mirelit fasírtnak, a mirelit krokettnek (aminek olyan íze van mint a gyurmának, sőt úgy is néz ki, mondjuk még soha nem ettem gyurmát, de annak meg valszeg olyan íze van mint a mirelit korkettnek, szóval ördögi kör ez). Ezekben az a jó, hogy lényegében pár perc alatt elkészül, csak forró olajba bele, és már tömhetem is, bár gazdag tápanyagtartalmáról nem vagyok meggyőződve. Szerintem egy marsi kutatóbázison, az utolsó nagy gibic invázió után kezdték a gasztronómiai terrorizmus tömegpusztító fegyvereinek számító izék gyártását. Az ízük meglehetősen szűk skálán mozog. Mondhatnám, hogy mindegyiknek csirke íze van, ám ha a csirkének tényleg ilyen íze lenne, akkor már az első pár populációt szörnyű kínok közti halálra ítélték volna az első elő és ősemberek. Szóval íze van, meglehetősen egysíkú, és unalmas, főleg, hogy minden este ilyen vackokat eszek, bár mit csináljak, ha egyszer nem tudok főzni, és este se időm, se kedvem, se energiám főzni…

Írás Közben

Munkám jelentő részét az teszi, ki, hogy a gép előtt ülök és írok. Híreket, magazin narrációs szövegeket, meg mindent amivel megbíznak, mert hát a munkaköri leírásomban az előre meghatározott feladatok mellett, az utolsó sorban az áll „amivel a főszerkesztő megbíz”. Ezért hát elég sokat kell írnom egy nap, ami nem is olyan rossz dolog, révén, ezt tanultam, meg szeretem is csinálni. Na de néha nem megy. Nagyon nem. Olyan mintha bevettem volna a fogalmazásgátlót, és csak nézek ki a fejemből mint egy hülye, bámulva a villogó kurzort az üres fehér képernyőn. Na ilyenkor jön a zene…
Youtube-ra fe, fülest a fülre és mehet! Általában a tingli tangli zenék nem nagyon ihletnek meg, ezért a VIVA tévé kínálatát már az első körben elvetem. Franc se akar Márkot, meg Anti Fitnes klubot hallgatni, mikor amúgy se megy a meló, ilyeneket hallgattam 3 évig a rádióban, elegem is lett belőle gyorsan. Második körben az alternatív zenék potyognak ki, mivel a „hárman haltak meg abban a közúti balesetben….” kezdetű hírekhez nem igazán passzol a sámándob. Végül marad a metál. Most tudom, Gudricza kollega a kommentekben leszedi rólam a keresztvizet, hogy összekeverem a stílusokat, de annyi baj legyen, egy pár sör mellett meggyőzhető vagyok. Ezekben a zenékben az a jó, hogy teljesen kitakarítják az agyam, és miközben torzít a gitár, pont leszarom a világot. Szóval ami írás közben igazán meghozza a kedvem az alább felsorolt pár szám, ezeket csak azért rakom ki, hogy tudjátok, milyen zenék hatására születnek a kecskeméti hírek…
(Ja és a kötelező FALCO!!!)

Maximum The Hormone - Zetsubou Billy - ütős kis zene, általában ezzel kezdema napot, japánul süvölteni, közben meg valami rep félét is imitálni, gyönyörű... (ráadásul egy nagyon jó anime a Death Note zenéje, ami különösen sokat dob rajta)

Horse The Band - Bunnies- ezt még Gudricza ex lakótárs mutatta, és hát felismerve a bandában rejlő értékeket serényen hallgatom a többi gyönygszemet is, pl ezt: HORSE the band- A Million Exploding Suns

Leningrad Cowboys - My Way- jó kis banda, jó kis feldolgozásokkal, finnek asszem

Beethoven- Moonlight Sonata- csak hogy senki ne mondja rám, hogy büdösbunkó...

És a végére kedvenc svéd technomágusom akiben az a jó, hogy képes egy zenét háromszor eladni a népnek, nagyokat kaszálva vele, mert hát a manapság oly népszerű All I Ever Wanted , eredetije valahogy így hangzik, de a másik slágergyanus Now You're Gone se mai csirke már, svédül valahogy más a szöveg is, valahogy ÍGY hangzik...

És mivel megígértem a végére FALCO!!!!!

Reggeli Kávé

Na most az van, hogy megpróbáltam leszokni a kávéról, de nem ment. Pedig tényleg. Nagyon is. Na most nem arról beszélek, hogy egyáltalán nem, csak nem az a napi 5-6 amit eleddig naponta magamba öntöttem. Súlyos koffeinizmusom már kezdett beteges méreteket ölteni, ezért is döntöttem úgy hogy, kész vége, leteszem a kávét. Bár most rá kellett döbbennem, hogy nem is olyan egyszerű ez. Gondoltam tökös gyerek leszek, és csak egyik napról a másikra végzek szenvedélyem tárgyával. Az eredmény: tegnap olyan voltam mint a kemotoxos légy. Lehet szóltak hozzám, lehet csináltam is valamit, de hogy „nem volt otthon” senki az is biztos. Eltelt a nap, bár hogy mivel?? A lényeg, hogy megfogadtam napi két kávé és kész is van. Az bőven elég lesz, az még pont annyi, hogy ne érezzem a koffeinmérgezés kedves szívszorongató érzését, és nem kezdek kb. kétszer olyan gyorsan beszélni mint ahogy azt ember megérthetné. A reggeli kávé rituáléját viszont semmiképp sem fogom elhagyni. Hogy miért? Mert amíg az első koffeingazdag korty el nem hagyja a csészét, képtelen vagyok emberi megnyilvánulásokra. Kicsit olyan, mint mikor a számítógép boot-ol. Mire feláll a rendszer, betölt a vírusirtó, elindul a torrent, msn, és hasonlók, addig hiába is próbálnánk bármit is kezdeni, az eredmény siralmas lesz. Szóval az elhatározás megvan, már csak a kísértésnek kellene ellenállni…

Melóhely

Igaz még csak tegnap indult újra a Jus Mormorandi blog, de már most számos visszajelzés érkezett, hogy bizony megérte újra klaviatúrát ragadni. Köszi srácok, remélem megszolgálom a bizalmat. Na de nem ömlengeni jöttem, mert hát épp a melóhelyen vagyok…
Egész jó kis hely ez. A kollegák nagyon rendesek, befogadtak, sokat ökörködünk, és dumálunk, teljesen olyan mint egy nagy család. Megvan az anyukánk (Judit, a gyártásvezető), aki minden nyűgünket és bajunkat ismer, és segít amiben tud. Apu a nagyfőnök (Balázs), akiben az a jó, hogy ritkán van itt, de akkor nagyon, szóval azt mindenki észreveszi, vagy így vagy úgy. Aztn vagyunk mi gyerekek, akik néha veszekednek, néha megsértődnek egymásra, néha kiabálnak, de általában marha jól kijönnek egymással. Aztán van egy saját asztalom, rajta egy telefon (saját kóddal), számítógép, na meg az a sok szar amit idepakolok. Igen kupi van, de hát „a rendrakás a kisemberek mániája, a zseni átlát a káoszon” ugye. És az a legjobb, hogy ez így van rendjén, senki nem szól rám, hogy pakoljak el, senki nem izélget a hülye idézeteim miatt a falamon, mert hát elfogadták, hogy így tudok alkotni, ami azért jól esik. Egyébként nem vészes a meló. Minden nap egykor van egy értekezletünk, ahol megbeszéljük az előző napi híradót, kielemezzük a hibákat, megbeszéljük, hogy mi volt jó, meg mi nem. Na ilyenkor szoktak nagy sértődések lenni, de hát ez vele jár. Aztán szépen megbeszéljük a másnapi híradót, kiosztjuk a témákat, megbeszéljük, hogy mit is hogy kellene megcsinálni. Majd egy kis szervezés, forgatás, interjúk, aztán írás, telefonálás, vágás és kész. Persze van, hogy beüt a ménkű, és pörög kiabál, rohan meg bunkó mindenki, de nem azért mert tényleg parasztok lennénk, csak hát mikor három felé szalad az ember, meg két telefonon beszél egyszerre akkor vannak cifra dolgok. De hát ezért szép ez a munka, sosem tudod mit csinálsz két perc múlva, lehet közbejön valami, és menni kell, de van hogy egész nap csak a töködet vakarod, és szétunod magad, letöltöd az internetet, és megnézed a youtube- ot. Most épp az utóbbi van, mert csak 11-től van forgatásom, szóval addig van időm, meg kedvem is írni. Bár nem kiabálom el, mert a felelős szerkesztő, aki a napi hajcsár, itt köröz körülöttem, egy papírral a kezében, tisztára olyan fejet vág mint az a keselyű, aki azt várja, hogy mikor leheli ki a lelkét a kisborjú, hogy aztán lecsaphasson. Azt hiszem kapok még egy kis plusz melót hamarosan…

Kábeltévé

Ideköltözésem első nagy beruházása egy tévé volt. Már csak azért is mert ezen a pár négyzetméteren, marha unalmas ám mindenféle szórakoztatótechnikai szerkezet nélkül létezni. Úgy látszik menthetetlenül függő lettem a modernkor vívmányaitól, butítom magam egész nap, mert hát ugye nappal csinálom, este meg nézem a tévét. No de nem erről akartam értekezni, hanem az emberiség legnagyobb találmányáról, a penicillin óta, mégpedig a kábeltévéről… Ezennel vagy 60 csatorna áll rendelkezésemre az agybutítás és nyálcsorgatás tevékenységét elősegítendő, szóval nincs okom panaszra. Mondjuk ebből a 60-ből össz vissz olyan 15-öt ha nézek, főleg filmcsatornákat, meg a dokumentumfimeket. Amióta beszálltam a szomszéd kábeltévé előfizetésébe, ő meg rendességből áthúzta nekem a kábelt, 3 különböző verzióban nézem a Star Treket, és olyan filmeket és animéket találok, amikre korábban nem is gondoltam volna, hogy létezik. A kedvencem az Explorer csatorna, ahol általában kétféle film megy. Az egyikben sorozatgyilkosokat faggatnak, hogy „ugyan milyen volt kinyírni és megenni 5 embert”, a másikban meg építenek. Építenek ezek mindent kamiont, házat, motort, kamionból grillsütőt, sportkocsit, meg mindent amit ember kitalálhat. Mondjuk az építős műsorok közül a Pimp my Ride a kedvencem amit általában Osztró Gabi vágó kollegával, meló közben szoktunk nézni, és értően kielemezni. Ebben ugyanis valami kiégett feka repper keres fel embereket, akiknek van egy roncs de még éppenhogy működő autója, azt meg aztán jól felspécizik, valami millió dollárból, a tulaj meg örül a fejének mint egy hülye, mert van egy cúúúl autója, amivel lehet csajozni, amíg el nem lopják az első nap. Ebben a műsorban még az a jó, hogy a felépített autók olyan alapvető emberi igényeket elégítenek ki, mint az 55 centis plazmatévé az utastérben, vagy a gombnyomásra kiugró zeneszerkesztő panel, mert hát vezetés közben bármikor elkaphatja a tulajdonost a feka zene készítés, ám a kedvencem mégiscsak a csomagtartó. Ugyanis ezek a jómunkásmeberek nagy tévébuzik lehetnek, mert az összes általuk összerakott autó úgy néz ki, hogy a csomagtartóban van 2 de inkább 3 vagy 4 tévé. Elképzelem, ahogy kint tombol a tél, mínusz 20 fok a kályha mellett, erre kiszáll a szerencsétlen, hátramegy, kinyitja a csomagtartót, és megnézi a Barátok Közt-öt…

Saját lakás

Van egy saját lakásom. Na nem túl nagy, sőt mondhatni zsebkendőnyi, ám a célnak teljesen megfelel. Van egy kis konyhám, ahol a napi mérgeket kotyvasztom, egy kis fürdő, meg egy szoba. Igazából egy embernek, aki lényegében csak aludni jár haza teljesen megfelel, nem is kell több. Mondjuk a berendezés meglehetősen spártai, eleddig egy szekrénnyel, egy asztalkával, egy igencsak képlékeny ággyal és két székkel rendelkezem, valamint, tulajdonomban van két lábas, pár pohár és evőeszköz. Azt hiszem egy jóideig nem látogat meg a Lakáskultúra, hogy nálam fényképezzék a „legmenőbb agglegénylak” című fotósorozatot, főleg mert a falak is meglehetősen érdekes színösszeállításban pompáznak. Mivel hogy az összes falam fehér, kivéve egyet ami narancssárga színben tündököl. Gondolom az előző lakó nagy vehemenciával nekikezdett az ól kifestésének, ám félúton bekábult a hígítótól, amit a fal alja felé közeledve megfigyelhető össze vissza felkent minták bizonyítanak. Amúgy jó kis lakás ez, idővel igencsak pofás kis lak lehet, ahhoz képest pedig, hogy 22 évesen a saját lakásomból (na jó bérlem de akkor is), a saját pénzemen vett tv-t bámulva írom ezeket a sorokat, legalább is nekem, nagy dolog. Csak hát egyedül lakni szar. Főleg nekem, aki meglehetősen szociális lény, és szükségem lenne arra, hogy valaki hozzám szóljon. Most nem Csintlan Sanyira gondolok, aki naponta kétszer egy órában a Hír TV, a pártatlan tájékoztatás fellegváraként elhíresült csatorna képernyőjéről vicsorog rám, hanem olyan normális emberi szóra, amolyan beszélgetésre, na. Megszoktam, hogy mindig lakok valakivel, mindig van kihez szólni. Jó, tudom, ez az élet rendje, meg minden, meg örülhetnék, hogy van saját lakásom, meg munkám, meg viszonylag jó fizetésem. Szóval az a szar az egyedül lakásban, hogy nincs kihez szólni, ha nem takarítok, és teszek rendet, megesz a kosz, és hát kajáról is magamnak kell gondoskodni, nincs lakótárs, akit le lehet rabolni, pár szelet hússal amíg tusol (bocs Szabi…). Mondjuk még szerencse, hogy egész nap melózok, így nincs időm mindezeken filózni…

Újrakezdés

Szóljatok fanfárok, zengjetek harsonák, igen- igen, újraindult a Jus Mormorandi blog. Eddigi kis szünet egyértelmű oka, a lustaságom, és elfoglaltságomban keresendő, vagyis, hogy marhára nem értem rá szar filmeket nézni, és ezekről kisebb esszéket a nagyérdemű elé tárni. Na de most! Igazából nem változott semmi, mert hát időm most sincs több, csak rájöttem arra, hogy nem is lesz, ha nem csinálok magamnak. Szerintem újabb profilváltáson esik át a kis oldal, hiszen nem tudom garantálni, hogy mindig elő tudom ásni a B kategóriás filmek legalját, bár mióta van Film+-om, ez elég egyszerű lenne, mert hát az az a csatorna ami ontja magából a szart, de olyan mennyiségben, és minőségben, amit ezelőtt elképzelni sem tudtam. Na de ne kanyarodjunk el a témától túlzottan, szóval az oldal. A filmek persze maradnak, de pár magángondolatot is kifejtenék majd, amolyan „szerintem a világ” stílusban. Szóval ennyi lenne nagyjából, jó szórakozást kedves idetévedő olvasó, és ne feledd, kommentelni bármikor lehet…