Saját lakás

Van egy saját lakásom. Na nem túl nagy, sőt mondhatni zsebkendőnyi, ám a célnak teljesen megfelel. Van egy kis konyhám, ahol a napi mérgeket kotyvasztom, egy kis fürdő, meg egy szoba. Igazából egy embernek, aki lényegében csak aludni jár haza teljesen megfelel, nem is kell több. Mondjuk a berendezés meglehetősen spártai, eleddig egy szekrénnyel, egy asztalkával, egy igencsak képlékeny ággyal és két székkel rendelkezem, valamint, tulajdonomban van két lábas, pár pohár és evőeszköz. Azt hiszem egy jóideig nem látogat meg a Lakáskultúra, hogy nálam fényképezzék a „legmenőbb agglegénylak” című fotósorozatot, főleg mert a falak is meglehetősen érdekes színösszeállításban pompáznak. Mivel hogy az összes falam fehér, kivéve egyet ami narancssárga színben tündököl. Gondolom az előző lakó nagy vehemenciával nekikezdett az ól kifestésének, ám félúton bekábult a hígítótól, amit a fal alja felé közeledve megfigyelhető össze vissza felkent minták bizonyítanak. Amúgy jó kis lakás ez, idővel igencsak pofás kis lak lehet, ahhoz képest pedig, hogy 22 évesen a saját lakásomból (na jó bérlem de akkor is), a saját pénzemen vett tv-t bámulva írom ezeket a sorokat, legalább is nekem, nagy dolog. Csak hát egyedül lakni szar. Főleg nekem, aki meglehetősen szociális lény, és szükségem lenne arra, hogy valaki hozzám szóljon. Most nem Csintlan Sanyira gondolok, aki naponta kétszer egy órában a Hír TV, a pártatlan tájékoztatás fellegváraként elhíresült csatorna képernyőjéről vicsorog rám, hanem olyan normális emberi szóra, amolyan beszélgetésre, na. Megszoktam, hogy mindig lakok valakivel, mindig van kihez szólni. Jó, tudom, ez az élet rendje, meg minden, meg örülhetnék, hogy van saját lakásom, meg munkám, meg viszonylag jó fizetésem. Szóval az a szar az egyedül lakásban, hogy nincs kihez szólni, ha nem takarítok, és teszek rendet, megesz a kosz, és hát kajáról is magamnak kell gondoskodni, nincs lakótárs, akit le lehet rabolni, pár szelet hússal amíg tusol (bocs Szabi…). Mondjuk még szerencse, hogy egész nap melózok, így nincs időm mindezeken filózni…