Sötét zug (Dark Corners)

Nehéz egy olyan filmről írni, amit nem értek. Vagyis értem én, ám a mai napig nem találok olyan magyarázatot, ami minden felmerülő kérdésemre, kielégítő és minden aspektusát magyarázza a filmnek. Félreértés ne essék, nem vagyok hülye a dologhoz, sőt imádom a bonyolult filmeket, amiket később, szinte puzzle szerűen kell összeraknia a nézőnek, sőt, ha lehet többször is megnézem, mert csak ez után esik le az a bizonyos tantusz. Így voltam anno a Donnie Darkoval is, ami uszkve 14-szer néztem meg, mire megértettem, miről is szól pontosan a film. De megértettem, és akkor aztán szörnyen büszke voltam magamra. Ám most másképp van. Már megnéztem vagy kétszer, de nem, nem megy.

A történet lényegében elég egyszerű, Karen-t (Thora Birch) rémálmok gyötrik. Álmában fekete hajjal, egy lelakott szobában, összeverve, vérző arccal ébred, egy groteszk világban, ahol mindenki rá vadászik, őt követik, minden róla szól, még akkor is ha erre nem is jön rá nagyon sokáig. Halottakat lát, és beszél velük, akik zavarba ejtő dogokat mondanak neki, ám az igazságról mindenki mélyen hallgat. Senki nem segít, az egyetlen rendőr is, őrültnek nézi és nem hajlandó segíteni. Egy őrült csuklyás gyilkos követi, aki az „éji rém” néven szedi áldozatait. Majd mikor Karen elalszik, újra az ágyában találja magát, szőkén, csinosan, a férje mellett, aki odavan érte, sőt közös babát terveznek, ami egyenlőre bajos, mert az asszonyka nem akar teherbe esni, ám a tudomány és a beültetés megoldja a gondokat. Szóval eddig a pontig eléggé hajaz a 2000-es évjáratú Ébren álmodó (Passion of Mind) című filmre, amiben Demi Moore nem tudja eldönteni, hogy melyik világ a valóság, és melyiket álmodja csak. Érdekes, hogy álmában pedig fordítva van, vagyis a valóságot tartja álomnak, így a néző a film végéig nem tudja eldönteni, hogy akkor most melyik a valóság, és melyik az álom. Ez a téma még Szabó Lőrincet is megihlette anno, íme a vers:

Kétezer évvel ezelőtt Dzsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
- Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,
most nem tudom, - folytatta eltünődve, -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -
Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dzsuang Dszi!
Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szóval nagyjából ez a helyzet a filmmel, egészen addig, amíg kezdenek összemosódni, a két világ szereplői. Ugyanazokkal a karakterekkel találkozhatunk mindkét világban, ám a szőke Karen-éban sokkal kedvesebbek, barátságosabbak. Idővel ott is megjelenik a sorozatgyilkos, aki kézzel fogható hullákat hagy maga mögött, míg a másik világban egyre inkább Karenra koncentrál. Idővel minden összefügg mindennel, a groteszk világban áldozatul esett szereplők, idővel a másikban is a hullazsákban végzik, egészen míg eljutunk a végkifejlethez amit, hááát, ember legyen a talpán aki elsőre összerak.

Az első WTF érzés után pedig egyenes az út a második, harmadik megtekintésig, amikor is sok és ha lehet még erősebb WTF érzés vesz erőt rajtunk. Ugyanis, akkor esnek le azok a dolgok, amik első nekifutásnak annyira apróságnak tűnnek, hogy észre se vesszük. Elejtett mondatok, megjegyzések, összenézések, és megannyi apróság, ami a végén pluszt ad a filmhez, csak nagyon kell figyelni. Ám akkor sem garantált a megértése a filmnek, rengeteg teóriát állít fel magának a néző, és csak a sokadik, „na akkor hogy is van ez” kezdetű gondolatmenet után lesz valami elfogadható képünk a dologról. A többszöri megtekintés már csak azért is erősen ajánlom, mert kiderül mekkora jelentősége lehet egy ártatlan telefonhívásnak, ha látjuk, hogy ki van a vonal végén. Ennél többet direkt nem árulok el, mert gondosz vagyok.

Moziban nem nézném meg semmi pénzért, nem azért mert sajnálnám rá a pénzt, inkább mert ott nem lehet közben megvitatni, visszatekerni, megállítani, meg minden olyant amivel a DVD rendelkezik. Ajánlom tényleg mindenkinek, aki szereti a kissé elvont és bonyolult filmeket, nem fog csalódni az biztos.

Spoiler!!!

Na, akkor megpróbálom leírni, hogy szerintem, miről szól a film. Ez egész a pokolban játszódik, Karen poklában, ahol is előveszik az összes elkövetett bűnét, és feltálalják neki, amit újra meg újra át kell élnie. A szőke Karen világában megjelenő pszichiáter, mellékállásban sorozatgyilkos karakter meg egy nagy félrevezetés, Karenhez semmi köze. Ha csak nem annyi, hogy ő öli meg Karent, aki utána pokolba kerül, na itt már fekete a haja. Az álmai pedig az életéről szóló emlékek. Vagyis szépen beetet a film, hogy a végén koppanjunk. Ezt támasztja alá, jópár elvetett utalás és mondat a pokolra, valamint a vége-eleje jelenet, amikor is lényegében kezdődik az egész előröl, egy soha véget nem érő pokolban. Mondjuk, az nem derül ki, hogy Karen miért jut pokolra, de sebaj, lehet én voltam figyelmetlen. Persze ez nem biztos, csak egy elmélet, megyek is és megnézem még egyszer.