„Jesszusom mi a szar ez!” Ez volt az első gondolatom, mikor öcsém csillogó szemekkel, a DVD lejátszó felé kacsingatva mutatta a Hellboy2 igaz másolt, ám annál szebben csillogó DVD-jét. Na jó, nem az első, hanem a második, mert az első, inkább az volt, hogy „csak vége legyen fél 12-re, mert akkor kezdődik az Őrült Stone című opusz az RTL-en”. Szóval valahogy az elsők közt volt, hiszen az első ész után, nem sok jót reméltem. Gondoltam megint elszorták egy kisebb ország éves GDP-jét a speciális effektekre, csak hogy ne kelljen történetet, és rendes színészeket alkalmazni. Végül is félig meddig de igazam lett. Az igaz, hogy percenként egy millió dollárt biztos elpuffogtattak, viszont cserébe egy nagyon is fogyasztható, vicces, és látványos filmet kaptunk egy kis drámával, szerelmi szállal, és tökös szövegekkel. A storyt direkt nem írom le, hiszen aki akarja úgy is megnézi, bár előjáróban annyit, hogy a film maximális megértéséhez mindenkép javasolt az első rész végigszenvedése, már csak azért is, hogy tudatosuljon bennünk, hogy miért is kell ebből 3. részt csinálni. Mert hogy a film ordít a folytatásért, na szerencsére nem azért mert hülyén fejezték be, hála Istennek a készítők leszoktak a Karib tenger kalózai féle „csináljunk egy filmet, és ha bejön, még kettőt” típusú hozzáállásról. Egyszerűen úgy van megcsinálva a film, hogy az ember várja következő részt. Ügyes. Másik pozitívum maga a főgonosz. Rég szimpatizáltam ennyire negatív karakterrel (na jó, Dzsoki Júing kivétel, na meg Berényi Miklóst se felejtsük) mint a száműzött tünde herceggel, aki féltve népe jövőjét felrúgja az évszázados egyezséget, és sereget toborozva hadat üzen az emberiségnek. Segítségére van mindenféle mesebeli lény, és tündér, elfek, trollok, meg ami ilyenkor hadba hívható, na meg a rettegett arany hadsereg, akit még a meglakatói is olyan veszélyesnek tartottak, hogy inkább elzárták őket, a kulcsot meg eldobták. A látványról már esett szó, jöjjenek a színészek. Azt mindenképp a mentségükre szól, hogy elég nehéz lehet egy olyan lényt alakítani aki a víz alatt él, kék a bőre, és kopoltyúja van. Ebben az esetben azért a szerepazonosulás meglehetősen nehézkes lehet. A főszereplő Ron Pearlman viszont eszméletlenül laza. Mintha neki találták volna ki az überbrutál, keménykezű, ésnyelvű, nagystukkerű, és nagydumás Hellboy karakterét. Annyira tudja, hogy mikor mit kell mondani, és hogyan, hogy az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy kifejezetten várja már, hogy mikor rúg szét pár segget, hogy aztán megint következzen valami laza poén. Hellboy fejlődése, azonban ha nem is túl szembetűnő, de létező jelenség. A helyét kereső kívülálló, szépen lassan rádöbben, hogy nem tartozhat azokhoz, akikhez szeretne, akik pedig befogadnák, nos az emberiséget kívánják elpusztítani. Szóval sehogy sem egyszerű a dolog, de a harmadik részben kiderül minden. Aminek muszáj lennie, mert ha nem, már élezem is a kaszát, irány a reptér, és magam teszek igazságot az Universal főhadiszállásán!
Összességében ajánlom ám mindenkinek, kicsiknek-nagyoknak, kellemes 2 óra, de ennyi…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése