Végre sikerült legyőznöm magamban azt a sötét és minden bizonnyal delejes erővel bíró énemet, mely mindeddig arra késztetett, hogy valami kegyetlen de mindenképp igazságos kritikával illessem a TV2 „A Kiválasztott” című műsorát. Nem teszem, mert nyilvánvalóan ratyi, és hát a nyilvánvalót ritkán magyarázzuk. A fű zöld, pont….

Ami viszont fontos és kikívánkozik belőlem, hogy ma valami hihetetlen isteni szikrának köszönhetőn félelmetes mennyiséget haladtam a kommos szakdogámmal. Elkezdtem kielemezni a kutatásomat, melyet lényegében szüleimnek köszönhetek, mert hát ők striguláztak nekem, amiért még egyszer ezúton is köszönet! Olyan összefüggésekre jövök rá, hogy csak na, bár aggodalommal tölt el a tudat, hogy a min. 60 oldalt jócskán túlszárnyalva, az értékelés felénél tudom, hogy valamit ki kell szedni az elejéből, hogy ne egy „Harry Potter összes” vastagságú szösszenettel állítsak be államvizsgára. Mondjuk ha csak ez az egy szakdolgozatom lenne, örülnék én mint majom annak a bizonyos nyúlványnak a feneke felett. Ám sajnos örömömet beárnyékolja a tudat, hogy a másikból még van 30 oldal hátra. Meglesz az is, csak hát elég összecsapott módon, na de sebaj, egy főmű egyszerre épp elég. Mert ha kettő lenne, nem is főműnek, hanem mellékműnek hívnák, ami hülyeség meg fele olyan jól se hangzik… A sikerélmény hatására tisztára bepörögtem, mondjuk ebben nagy szerepet játszott az a 4 kávé, amit eddig magamba erőszakoltam, de hát ha csak így tudok alkotni, akkor megéri ez a kis áldozat. Írnék én akár reggeli is, ám addig bizonyára kidobnak a könyvtárból, na meg éhes is vagyok nagyon. Hiába az emberi test korlátai gátat szabnak a szellem szárnyalásának….

Huh, azt hiszem elég volt mára, jó éjt kedves napolóm…